Magányosan…

By: Haszina



„Ostoba, ostoba Inuyasha!” – sétált dühösen Kagome az iskola felé – „Miért kell neki mindig így felkapni a vizet, aztán úgy állítja be a dolgot, mintha én egy utolsó kis hetyke nő lennék…”

- Kagome! – érték utol barátnői.
- Jobban vagy már? –
- Hogy van a lúdtalpad? –
- Rendbe jött a hátad? – bombázták kérdéseikkel.
- Sziasztok! – „Nagypapa…” – Igen már teljesen jól vagyok. – mosolygott zavartan.
- Úgy örülök, már kezdetem aggódni Houjo miatt… - fogta meg a lány egyik karját Yuka.
- Miért? Mi történt? –
- Szegény fiú, mindennap felkeres… - folytatta Ayumi.
- Már a frászt hoztátok rám. Azt hittem valami komoly baja van… -
- Neked a szerelmi bánat nem elég komoly baj?! – rivallta le Eri.
- Hát… -
- Az iskola legjobb fiúja, minden újára akadna egy lány… -
- És ő kitartóan csak rád vár… -
- Igen, de én már mondtam, hogy engem ne… -
- Higurashi! – szállt le bicikliéről az említett.
- Á, Houjo! Szia! – üdvözölte Kagome.
- Úgy örülök, hogy újra látlak, jobban van már a gyomorfekélyed? –
„Gyomorfekély?! Megölöm, megölöm, megölöm…”
- Igen, már jobban vagyok. Köszönöm! –
- Higurashi, nem lenne kedved eljönni velem moziba, most szombaton? –
- Hm… Houjo sajnálom, de szombatra már van programom… -
- Semmi baj, majd máskor megívlak… - búcsúzott el.
- Hová mész szombaton? – szegezte neki a kérdést Eri.
- Csak nem megint azzal az őrült barátoddal leszel? – tette csípőre a kezét Yuka.
- Nem őrült! Igenis tud nagyon kedves lenni… -
- Aha, hát persze… - indultak órára és közben sokat pletykálkodtak.
- Á Higurashi, megtisztel jelenlétével. – tette le a történelemtanár a naplót – Ennek örömére, mivel nincsen jegye, feleltetem.
„Még ez is…”
- Lenne szíves felsorolni nekem a középkori Japán államformájának jellemzőit. –
Kagome felállt és elkezdte sorolni, a már tapasztalt kegyetlenségeket. A szellemeket és démonokat jobbnak látta kihagyni…
- Négyötöd. Mintha kicsit elkalandozott volna. –
Kagome nagy megkönnyebbüléssel ült le és, innentől kezdve semmi sem lohaszthatta le jókedvét, legalábbis ezt hitte…
Még alig csöngettek ki a második óráról, leült reggelizni. Egyszer csak megpillantott egy, az ablak előtt elsuhanó piros árnyat. A következő pillanatban, már a dühös hanyouval nézett farkasszemet. Az étel megakadt torkán.
- Inuyasha… -
- Hogy képzeled, hogy csak úgy eljöhetsz! –
- Inuyasha, ho… hogyan kerülsz te ide? –
- Vissza kell jönnöd! –
Mire a lány felocsúdott, már mindenki a fura kinézetű, fején kutyafüleket viselő fiút bámulta. Kagome azonnal megragadta, hátára kapta táskáját és kirohant vele a teremből, majd az iskolából is. Mikor hazaértek a dühtől teljesen piros fejjel ordítozott a meglepődött félvérrel.
- INUYASHA! Mégis hogy képzeled, hogy utánam jössz az iskolába, és mindenki előtt megjelensz egy ötszáz éve divatjamúlt ruhában, karddal oldaladon?! Most mindenki teljesen hülyének néz majd engem! –
- Ne kiabálj velem! Én csak követtem az illatod, egészen addig a nagy, fura kastélyig! –
- Nem lehetne halkabban. – lépett ki a konyából Mrs. Higurashi.
- Anya… -
- Kicsim, hogyhogy ilyen korán hazajöttél, még nincs vége az iskolának? –
- Igen csak… - itt dühös szemekkel nézett a mellette álló hanyoura – muszáj volt hazajönnöm. –
- Inuyasha, régen láttalak. Esztek valamit? – mosolygott kedvesen.
- Légy szíves anyu, készítenél valamit. Mi addig felmegyünk a szobámba. – tolta maga előtt Inuyashát.
- Persze. –
- Kagome vissza kell mennünk! –
- És mégis miért? –
- Hogyhogy miért?! Meg kell keresnünk az ékkőszilánkokat! –
- Gondolhattam volna. Én neked csak erre vagyok jó… - fordult el sértődötten a lány.
- Kagome… Nem csak erre vagy jó… -
- Hát még mire, bajba kerülni is nagyon jól tudok… -
- Hiányoztál… -
- Inuyasha… -
- Nagyon hiányoztál a többieknek. –
- Inuyasha. – mosolygott.
- Hm? -
- FEKSZIK! – és azzal a félvér elterült a padlón – csak azért nem kapsz nagyobbat, mert az emeleten vagyunk, és nem akarom, hogy ránk szakadjon az épület. Adj hálát az égnek… -
- Kagome! Gyertek kész az ennivaló. –
A lány nagy kelletlenül leballagott az összevakart Inuyashával, gyorsan megették a milánóit és a hátizsák összepakolása után már indultak is.
- Kagome! – ugrott a lány nyakába Sippou.
- Sziasztok. –
- Örülök, hogy visszajöttél. – köszöntötte Sango és hárította a szerzetes egy újabb próbálkozását.
- Akkor indulhatunk is? – kérdezte a hanyou, mivel kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy már megint ő a hibás mindenért.
- Menjünk. – pattanta szellemirtó Kirara hátára, őt követte Miroku és Sippou.
Kagome előgányolta ütött-kopott bicikliét és már indultak is.
Nem is mehettek olyan régen, mikor elfeketedett az ég. Inuyasha megállt és vérszomjas pillantást vetett az égre.
- Naraku… - szorította ökölbe kezét, majd a lányt hátára vette és elindult vele.
Sangoék se tétováztak soká. Pár percen belül, már csak a rózsaszín bicikli maradt ott, még mindig kattogva forgó kerekeivel.
- Inuyasha. Örülök, hogy látlak. – húzta gúnyos kacajra száját a páviánbőrbe öltözött félszellem.
- Naraku… Most meghalsz! – támadott neki a Tetsusaigával – Szélborda! – üvöltötte.
- Hm. – mosolyodott el, ás egy mozdulattal védőpajzsot húzott teste köré.
- Kagome, most! A nyilat! – parancsolta a hanyou.
A lány csak bólintott és kilőtt egy szent nyílvesszőt. Az felbontotta a védőburkot így szabad utat hagyva Inuyashának.
- Szélborda! –
- Kanna! – ordította Naraku, mire a kislány elé állt és tükrét a szélborda felé irányította.
- Visszatükrözi! – kiáltott Kagome, de a hanyou már nem tudott reagálni – Vigyázz! – lökte félre, és így őt találta el a támadás.
Ekkor értek oda a többiek, ledermedve álltak ott és néztek, nem tudták felfogni mi történt. Sango reagált elsőként.
- Csonttörő! – hajította el bumerángját, amivel sikeresen ketté is szelte Narakut.
- Egy szellembábu… - állapította meg a szerzetes, majd Kagoméhoz rohant.
Kanna eltűnt, amilyen gyorsan jött, úgy távozott is.
- Kagome! – rohant oda hozzá Inuyasha – KAGOME! –
- I… Inuyasha… - nyögte, majd száján nagy mennyiségű vér folyt ki.
Többé nem mozdult. Szeméből eltűnt a csillogás, a csillogás mely jókedvre derített mindenkit, még a legborongósabb napon is. Kezei ernyedten hanyatlottak a test mellé, és kihűltek. Azok a kezek melyekkel annyiszor látta el barátait.
- Te ostoba! – ordított Inuyasha – TE OSTOBA! Miért nem figyeltél jobban!? És én… és én miért nem FIGYELTEM JOBBAN?! Te IDIÓTA! Miért ugortál elé! TE OSTOBA!–
- Kagome! – szaladt oda hozzá Sippou – Kellj fel hallod! Kellj fel! –
- Már nem fog felébredni. – hallatszott egy hűvös hang, majd egy alak is csatlakozott hozzá – Már meghalt. –
- Kikiyou? – nézett fel Inuyasha.
A papnő lassan közeledett a holttesthez.
- Hozzá ne merj érni! – dobta elé a csontbumerángját Sango, és védelmezőleg ő is odaállt.
- Hagyd békén! Ha a lelkedet akarod, keresd máshol! – tette előre fenyegetésül jobb kezét a szerzetes.
- Csak segíteni akarok. – csengett hideg hangja.
- Segíteni? –
- Elviszem magammal és éltre keltem. Mivel én már halott vagyok nekem ez nem nagy feladat. Visszahozhatom a lelkét az alvilágból, de… -
- Mi de? –
- De semmire nem fog emlékezni, és már nem jön vissza hozzátok. Velem marad, tanítványommá fogadom. –
- Azt már nem! – makacsolta meg magát a szellemirtó – Nem hiszek neked! –
- Sango, állj félre… - hallatszott Inuyasha hangja.
- Hogy mi?! Te rábíznád erre a… -
- Ez az egyetlen módja, annak, hogy éljen… És ameddig tudom, hogy épségben van semmi sem baj… -
- Ennyire fontos neked? – lépett közelebb a papnő.
- Még jobban is! –
- De Inuyasha te is nagyon jól tudod, hogy Kikiyou segített Narakunak, honnan veszed, hogy ez az egész nem csak erre megy ki? Hogy megszerezzék Kagomét? – érvelt Miroku, de beszéde süket fülekre talált.
A lélekrablók lassan körbefonták a halott lány testét és Kikiyouval együtt eltűntek vele.
- De Inuyasha! –
- Most hagyj egy kicsit! Gondolkodnom kel! –
***
Egy lány sétált az erdőben. Gyógynövényeket keresett. Haja szoros copfba volt fogatva, melyből jobb és bal oldalt egy-egy szál lazán kilógott. Miko ruhát viselt, hátán íjat hordott. Miközben gyűjtögetett, ágak zörgését halotta meg. Mikor odanézett egy szellem tornyosult előtte és vicsorogva nekitámadt. A lány nem futott el, nem ijedt meg. Nyugodt arccal elővett egy nyilat és kifeszítette. Kecses mozdulattal szélnek eresztette. A nyílvessző körül rózsaszín fény jelent meg és mikor eltalálta a szellemet, még nagyobbra növekedett. A démon semmivé foszlott, és a lány nyugodtan lépdelt tovább.
- Á, megérkeztél? Már aggódtam, soká nem jöttél. – nézett fel egy teljesen ugyanolyan nő, az egyetlen különbség talán, a koruk volt. A most megérkező miko legalább két, három ével fiatalabb volt.
- Bocsáss meg Kikiyou – sama, csak találkoztam egy kígyódémonnal. -
- Semmi baj. Megvannak a gyógynövények, amiket kértem. –
- Igen, mindből találtam. – adta át.
- Rendben Kagome, akkor te most menj és lásd el azokat, akiknek csak kisebb sérüléseik vannak, és vigyázz az élősködőkkel, tudod azokat csak a papnők, és a szerzetesek láthatják. –
- Igen. – ment hátrább és elkezdte fertőtleníteni a rengeteg sebesült sérüléseit.
- Akkor mi itt végeztünk is. – köszöntek el a falufőnöktől.
- Hogyan hálálhatnánk meg, hogy segítettek a csatából visszatérőknek. –
- Nekünk ez a dolgunk. – álltak tovább, és alakjukat lassan elnyelte a homály.
Este egy tó mellett vertek tábort. Pár ezüstös lény fát hordott nekik, azt meggyújtották, és mikor már vidáman lobogott a tűz elmentek lefürödni. Lassan lépdeltek a langyos vízbe, és közben beszélgettek.
- Merre megyünk holnap? – kérdezte a fiatalabb papnő.
- Kelet felé baljósfelhőket éreztem, sok szellem tart arra. Ha reggel sietünk még előttük, odaérhetünk. –
- Rendben… Kikiyou – sama. –
- Tessék? –
- Már lassan két hónapja, hogy megmentettél attól, a hatalmas démontól, és a szárnyaid alá vettél… de én még mindig csak annyit tudok, hogy a nevem Kagome. –
- Én se tudok rólad semmit, mikor megmentettelek, csak annyit mondogattál Kagome vagy, és elájultál. Mikor ismét felébredtél, már nem emlékeztél semmire… Talán bánt valami? –
- Nem… csak szeretném tudni, ki vagyok én valójában… Hiszen szinte teljese ugyan úgy nézünk ki, mindketten papnők vagyunk, valami kapcsolta, csak van kettőnk között. –
- Lehet, de az is lehet, hogy csak a sors szeszéje akarta így. De ez már nem fontos, ami megtörtént az megtörtént, a múlton nem változtathatunk. Én úgy szeretlek téged, mint húgomat, és örülök, hogy már nem vagyok egyedül. Amíg te nem voltál, magányosnak éreztem magam… -
- Én is úgy szeretlek, mint nővéremet, és örülök, hogy melletted lehetek. – mosolygott immár és minden búja elszállt.
Reggel korán tovább indultak, mert még a démonhorda előtt oda akartak érni a faluba. Még délelőtt meg is érkeztek. Ahogy besétáltak a faluba, mindenki boldog tekintettel és mutogatva nézett rájuk. Mindig ez volt, mindenki szerette őket, hiszen mindenki szerette a papnőket. Biztonságérzetet adtak. Pár kisgyerek anyjuktól elszakadva rohan hozzájuk oda, és mosolyogva köszöntötték őket.
A két miko nem állt meg, csak kedvesen visszamosolyogtak és mentek tovább a faluban lévő legnagyobb házhoz.
- A falufőnök fogad titeket. – vezette be a két lányt.
- Mit óhajtotok? – kérdezte a kövérkés, bajszos ember.
- Sötét energiákat éreztünk és jöttünk felajánlani segítségünket. – hajolt meg Kikiyou.
- Úgy érted szellemek közelednek, a mi békés falunkba? –
- Igen, erre tartanak. –
- Kikiyou – sama, egy ékkövet érzek, erősen szennyezett. – szólalt meg Kagome.
- Ékkő? Én nem éreztem a jelenlétét. –
- Igen birtokunkban van a szent ékkő egy darabja. –
- Ott van, a… -
- A párnámban. Nincs annál biztonságosabb hely. –
- Az ékkő csak szerencsétlenséget hoz az ilyen emberekre, add hát át. – nyújtotta kezét Kikiyou.
- Az ékkő megerősít, miért adnám át? –
- Mert nem nálad a helye. Kagome! –
Kagome kinyújtotta kezét és így az ékkőszilánk egyenesen a kezébe szállt. Tenyerébe zárta és mikor újra kinyitotta, már fehér fénnyel ragyogott. Majd elővette a nyakában lógó nagyobb darabot és beleolvasztotta.
- Az ékkövem! –