-         Csak elködösítette a látásod, jobb neked nélküle. Mi most megyünk, a démonok mindjárt itt lesznek. –

-         Ne várjatok hálát, az én részemről ne. –

-         Elég nekünk ez a szilánk fizetségként. – szólt hátra Kikiyou, majd távoztak.

A falu középpontjához mentek, egymás hátának dőltek, majd kezüket imádkozó formán összetették. Már mindenki őket nézte. Mikor megpillantották a szellemeket, egy emberként kezdtek mormolni, valami érthetetlen nyelven. Egy kék védőpajzs nőtt körülöttük, majd az elkezdett növekedni. Már az egész falut körbevette, megszilárdult.

A szellemek meg csak közeledte. Egyre gyorsabban mentek és mikor elérték a pajzsot, porrá lettek. Semmivé foszlottak.

Kagome és Kikiyou összecsapta kezét, mint aki jól végezte dolgát és elhagyták a falut. A védőburok eltűnt, és az emberek még mindig ott álltak ledermedve. Kis idő múlva éjjenezve tértek vissza normális életükbe, és hálát adtak az égnek, hogy megmenekültek.

A két papnő vidáman sétált tovább az úton, lélekgyűjtőkkel körülvéve. Kagoméban néha felötlött a kérdés, miért jönnek mindig velük, de megkérdezni nem akarta. Kikiyou is sokkal mosolygósabb mióta Kagome vele van. Sosem volt ő gonosz, vagy cselszövő, csak szerelmes. Szerelmes Inuyashába és természetes reakció volt, a féltékenység Kagoméra.

Kagome hirtelen megállt és elkezdett bámulni egy rózsaszín valamit, amit jócskán csak benőtt a fű. Közelebb lépett az érdekes szerkezethez és vizsgálgatni kezdte. Erre már Kikiyou is felfigyelt.

-         Ez… ez valahogy olyan ismerős nekem… - szólalt meg végül a fiatalabb miko.

-         Ismerős? – ment oda hozzá Kikiyou, aztán beugrott egy emlék: Éppen Inuyashával találkozott, mikor megpillantotta a feléjük ezen a járművön haladó lányt – Gyere, menjünk tovább, még sötétedés előtt el akarom érni a következő falut. –

-         Jövök. – mondta és tovább indultak.

Már esteledett, mikor a faluhoz értek, megint örömmel fogadták őket.

-         Most itt maradunk egy ideig, békés falunak tűnik, és valahol ékkövet érzek. – súgta oda Kikiyou.

-         Igen az ékkövet én is érzem, meg tudnám mondani, hol van pontosan. –

-         Nem kell… ezt a szilánkot lassan is ráérünk megszerezni, olyan embernél van, akit nem könnyű rászedni, elvenni tőle meg lehetetlen. Az kell, hogy ő adja oda. –

-         Értem… -

-         Akkor kinél van? –

Kagome erősen koncentrált, behunyta szemét, majd körbe fordult.

-         Ott, annál a magas, fiatal fiúnál. – bökött ara fejével.

-         Rendben, gyere… - indult el felé.

-         Szállást keresünk, mert egy ideig a faluban maradnánk, nem tudnál befogadni minket? – állt meg a magas ifjú előtt, aki meglehetősen jóképű is volt.

-         Pe… persze. – lepődött meg, hogy pont őt szúrták ki – Gyertek utánam. – a fiú egy kisebb kunyhóhoz vezette őket, mely a falu szélén, a folyó partján állt – Ezt a kunyhót használhatjátok nyugodtan, én ott lakom a másikban. – mutatott a mellette lévőre – Ha bármire szükségetek lesz, szóljatok nyugodtan. –

-         Köszönjük. – mosolygott Kagome, majd nővérével együtt bevonult a viskóba – Nem tűnik valami nagy harcos embernek, nem igazán értem, miért ne adná oda. –

-         A szíve tiszta. De démoni energiát érzek körülötte, nem tudom miért, de nem bízom benne. –

-         Nekem rendes fiúnak tűnik, még csak annyi lehet, mint én. –

-         Ezért bízom rád a szilánk megszerzését. –

-         Mire gondolsz? –

-         Légy a barátja, bízzon meg benned. –

-         Ezt nekem nem szabad, a papnők tisztaszívűek, nem lehetnek kegyetlenek, az olyan mintha hátba támadnám. –

-         Nem, nem úgy értettem. Magányos, látszik a szemén, légy vele barátságos, hogy jót kapjon az égtől. Nem azt mondtam, hogy játszd meg előtte a barátot, hanem azt, hogy légy a barátja. Segíts neki, megtanulni, mi az a szeretet, mi a boldogság. –

-         Rendben. Minden tőlem telhetőt megteszek. –

-         Én reggel körbejárom a falut, és foglalkozom, az emberekkel, rengeteg élősködő van ebben a faluban. Most tegyük el magunkat holnapra. –

-         Jó éjt. –

-         Neked is. –

-         Kikiyou. – lépett ki a kunyhóból Kagome.

-         Most ment el, nem is olyan régen… - szólalt meg a folyóparton ülő fiú.

-         Jó reggelt. – ült le mellé a lány.

-          Neked is. – lepődött meg, és kicsit zavarban volt.

-         Az én nevem Kagome és a tiéd? –

-         E… engem Sotarunak hívnak. –

-         Hogyhogy ilyen korán keltél? –

-         Mindig ilyen korán kelek, szeretem nézni a napfelkeltét. –

-         Igen a napfelkelte nagyon szép… Egyedül élsz itt? A szüleid hol vannak? –

-         Egyedül élek. Az apám démon volt, de nem ismertem. Édesanyám nem sokkal a születésem után meghalt. –

-         Én annyira sajnálom. Én nem tudtam. – mentegetőzött a lány.

-         Semmi gond. –

-         Akkor te félszellem vagy? –

-         Igen. –

Kagome szomorúan nézet a fiúra, és most már értette, miért van egyedül.

-         Mi az nem futsz el? Nem gúnyolsz ki? –

-         Miért tenném? –

-         Mindenki ezt teszi… -

-         Csak azért, mert félig szellem vagy, nem kell téged bántani. Nem az határozza meg milyen ember vagy. – mosolygott kedvesen.

Sotaru egészen meglepett képet vágott, majd kicsit megnyugodott és már nem is érezte magát annyira egyedül. Egészen jól elbeszélgettek, közben sétáltak, virágot szedtek, meg besegítettek a szomszédos házakban. Kagome mindig kedvesen mosolygott, és nevetett. Satoru ezt nagyon szerette a lányban, azt hogy nevet, ez mindig jókedvre derítette.

Mikor egyik nap, sétáltak a falu szélén, úti gyógynövényeket keresve, pár a félszelemmel egyidős fiú tévedt arra. Gondolták, szórakoznak egy jót, körbevették Satorut, és kővel kezdték dobálni. A lány kezével tett néhány kacifántos mozdulatot a levegőben. A kövek elporladtak.

-         Hagyjátok békén! – állt elé.

-         Miért fogod a pártját? Te egy papnő vagy, az a dolgod, hogy elpusztítsd a magafajtákat. –

-         Nem, nekem az a dolgom, hogy megvédjem az embereket a GONOSZ szellemektől. Satoru pedig nem egy gonosz szellem, ha jobban megismernétek rájönnétek, hogy igenis nagyon kedves, és barátságos fiú. –

-         Könnyű egy lány szoknyája mögé bújni. -

„Várjunk, mintha velem már történt volna ilyesmi… Jinenji… de ki az a Jinenji…” – gondolatmenetéből a Satoru borította ki.

-         Állj félre, nem akarom, hogy neked is bajod essen. – tolta félre.

-         Nézzétek, milyen önfeláldozó lett hirtelen. –

-         Minket nem vágsz át, még később számolunk. – mondták azzal elrohantak.

-         Jól vagy? – segített felállni a félszellemnek.

-         Jól, persze, hogy jól. Neked nem esett bajod? –

-         Dehogyis, egy mikót nem bántanak. – mosolygott ismét, majd visszaindultak a kunyhókhoz.

Mikor odaértek szétváltak útjaik. Mindketten beballagtak, saját kunyhójukba.

-         Későn jöttél. –

-         Tudom, volt egy kis összezördülésem a helyiekkel. –

-         A fiú miatt? –

-         Igen, félszellem, ezért van olyan egyedül. –

-         Akkor ezt éreztem… -

-         Kimegyek fürödni. Te nem jössz? – kérdezte Kagome, már késő este.

-         Nem, most nem. – felelte Kikiyou.

Kagome kisétált a viskóból és körbenézett. Miután meggyőződött róla senki sincs a folyó közelében, levetkőzött és belesétált a vízbe. Mikor végzett még nem ment be, leült a partra, és nézte a csillagos eget. Már jó ideje ülhetett ott, mikor mocorgást halott a háta mögül.

-         Satoru, megijesztettél… - könnyebbült meg, mikor meglátta fiút.

-         Sajnálom, nem akartam. Leülhetek? –

-         Persze, gyere csak… Miért vagy fönn ilyen későn? –

-         Nem bírtam aludni, ilyenkor mindig idejövök gondolkodni. –

-         Értem… -

-         Kagome… -

-         Igen? –

-         Én már sokat beszéltem magamról, de rólad jóformán még semmit sem tudok. –

-         Azért nem, mert magamról én se tudok sokat. Körülbelül két hónapja megtámadott egy démon és Kikiyou – sama mentett meg. Azelőttről semmire sem emlékezem. Nagyon hálás vagyok neki, tanítványává fogadott. Most a shíkongyöngy szilánkjait keressük… –

-         Értem, sajnálom, hogy elvesztek az emlékeid. –

-         Nem tesz semmit. – mosolygott – Boldog vagyok nélkülük is. –

Satoru lassan közeledett a lány felé. Megfogta a kezét, és meg akarta csókolni, de ekkor…

-         Kagome! – jelent meg valami a horizonton, és kiabálva rohant a lány felé szédületes sebességgel.

Mikor odaért kicsit meglepődött a látványtól: A lány kézen fogva ül a csillagos ég alatt egy jóképű fiúval.

-         Kagome… -

-         Inuyasha. – lépett ki a kunyhóból a halott papnő kifeszített íjjal.

-         Kikiyou… -

-         Nem emlékszel. Megmondtam, visszahozom a lelkét, de velem marad. –

-         Ismer engem? – lepődött meg Kagome.

-         Inuyasha menj el! – parancsolta Kikiyou.

-         Inuyasha? Ez olyan ismerős nekem… - gondolkodott el a lány.

-         Kikiyou kérlek… Szükségem van Kagoméra… szükségem van rá… -

-         Miért? Miért kell neked annyira? –

-         Mert… mert szeretem… -

-         Szereted? Te igazán szereted ezt a lányt? –

-         Igen… szeretem… -

-         Inuyasha… - nézett fel Kagome, majd elájult.

Satoru tehetetlenül és meglepődötten ált föl. Nem tudta mit kéne csinálnia.

-         És velem mi lesz? Engem már nem szeretsz? –

-         Kikiyou, én téged is szeretlek, de te már meghaltál… Kagome velem van… -

-         Kagome is már meghalt egyszer… -

-         Kikiyou, te is tudod, hogy a kettő nem ugyan az, a te tested földből és csontokból lett összegyúrva, már nincs benne élet… Kagoménak csak a lelkét kellett visszahozni. Ezért hálás is vagyok neked, de már rájöttem… őt szeretem… -

-         Értem… Szóval őt választod helyettem… - eresztette le íját, majd még utoljára fölnézett – Azt akarom, hogy tudd… én mindig is szerettelek. – szólt, majd összeroskadt és nem maradt más belőle, mint föld és hamu.

Egy kis lélekgömb szállt ki belőle, ami célba vette a még mindig eszméletlen lányt. A hanyou odaszökkent mellé és Satoruval nem is törődve ölébe vette fejét.

-         Inuyasha… - ébredezett a lány.

-         Kagome. – gördült le egy könnycsepp Inuyasha arcán.

-         Mi lett Kikiyouval? –

Inuyasha nem szólt, csak a földkupacra mutatott, és átölelte a lányt. Kagome lassan felült és észrevette a ledermedten álló Satorut.

-         Satoru én, én annyira sajnálom… -

A fiú nem felelt, csak befutott a kunyhójába és az ékkőszilánkot otthagyta a földön.

-         Mit sajnálsz? – értetlenkedett Inuyasha, de aztán eszébe jutott az a jelenet, amikor megérkezett éppen készülte megcsókolni Kagomét, erre gondolva dühös lett, és ez meg is látszott rajta.

Kagome ezt észrevéve, egyből tudta honnan fúj a szél, és megcsókolta a hanyout. Az visszacsókolt.

-         Tényleg engem szeretsz? – kérdezte Kagome.

-         Csak téged. – mosolygott Inuyasha és újra megcsókolta visszakapott kedvesét, majd visszaindultak barátaikhoz.

-         Kagome. – tablózott le Sango és egy örömkönny csordult ki szemén.

-         Kagome! – vettette magát a lány nyakába Sippou és alig akarta elengedni.

Miroku is szinte bőgött az örömtől.

Kagome elmesélte mi történt vele és elővett egy nagyobb ruhadarabot. Kibontotta, majd megszólalt.

-         Csak magányos volt… magányos… -

-         Kagome… -

-         Visszavisszük Kaelde anyónak. Ő eltemeti, hogy békében nyugodhasson… - bugyolálta vissza a hamvakat, majd lassan nyugovóra tértek.

Kagome még sokáig forgolódott az éjszaka, nem tudott aludni. Feltekintett az égre, majd valami furát érzett. Kikiyou volt az.

-         Legyetek boldogak… húgom… - nyomott egy puszit Kagome arcára, majd végleg eltűnt.