5. fejezet: Ne hagyj el Ayame! Gonosz erő burjánzott a levegőben. Hideg, nyirkos, ködös pára gomolygott a sötét alak körül. Naraku érzelem nélküli szemeivel rámeredt Kagurára: -Nos? -Nem sikerült... -Hara ezek szerint sokkal kitartóbb, mint hittem. -Nem ő. -Ki áll még az utamban? -A másik farkasfiú. Kouga. -Kouga...Valóban olyan veszélyes lenne a számunkra? -Nem árt az óvatosság... -Rendben...Akkor térjünk vissza a gyökerekhez.-mosolygott Naraku, miközben gonoszságtól kissé ráncos képére táncoló árnyakat vetett a kezében ragyogó ékkőszilánk. Ayame furcsa, derengő szemekkel meredt a földre. Tudta, hogy ez lesz. Tudta, hogy el fogja hagyni őt. S nem ismeri el...Nem ismeri el, hogy szereti. Oh, Kouga, miért vagy ilyen makacs. A büszkeségeden csorba esett, hogy egy emberbe lettél szerelmes, de ahhoz viszont túl büszke vagy, hogy beismerd, mit súg neked ott, belül az a dobogó húscsomó...A lány sétált, mellette loholtak farkasai. Hirtelen az állatok fel kapták a fejüket, hátukon is a szőr csomókban állt fel, szájuk pedig vad, fenyegető grimasszá torzult. Ayame is érezte...Valami közeledett... Kouga ösztönei felvillantak. Szája megfeszült a dühtől, mégis, egy apró, elégedett mosoly látszott ajkainál, amint rápillantott a karjára, ami villogni kezdett: -Naraku... Ayame reszketett. Érezte, amint megcsapja a kegyetlen szellő, mintha valami nagy szált volna el felette, a tömzsi, fekete árnyék egy pilanatra rávetült, de szinte azonnal el is tűnt. Suhogást hallott. Szárnyak suhogását... A farkasok hirtelen fájdalmasan felvonyítottak, fröcsögő vér záporával telt meg a levegő, miből az állatok tetemei hullotak alá. Óriási csáp vonaglott elő, végén a háromfele nyíló, nyáladzó pofával, ami a lány fele vicsorgott. Ayame megrémült, de nem vesztette el a fejét. Penge leveleivel ketté szelte a szaftos kart. Újabb csápok rontottak elő, mindegyik a lány fele csapott, de ő ügyes, kecses ugrásokkal kitért a csattogó állkapcsoktól. Az egyik kar mögötte rontott elő, becsapva Ayame minden érzékszervét és ösztönét. Hirtelen Kouga bukkant fel, szinte a semmiből és tekergő cafatokká tépte szét a támadó csáptengert. -Jól vagy Ayame? -Kouga... Újabb karok jelentek meg, de elmúlt a meglepetés ereje. A fiú könnyedén elintézte a nyáladzó csápokat. -Kouga...Van itt valami a karokon kívül...Érzem... -Én is...-kapta fel a fejét a fiú. Az eget már elöntötték a mérgező darazsak, köztük ott mosolygott Kagura is. -Kagura! Hol van Naraku? -Naraku? Ne viccelj, mit keresne ő itt, ha még velem sem tudsz elbánni? -Gyáva féreg Naraku, ha olyan hatalmas, miért nem áll ki velem? -Ugyan már, nem lennél te neki méltó ellenfél...De én tudok neked adni. Újra hallatszott a suhogás. A darazsak fátyola mögül hatalmas, fekete massza vált láthatóvá, mi egyre tisztult. Először az óriási, denevérszerű szárnyak tűntek fel, aztán a borotvaéles, gyilkos karmok, majd a hatalmas száj, melyben óriási, gigantikus agyarak villogtak, miközben mögöttük nyálzápor hullott alá. Kouga arca eltorzult. Ayame fejében emlékek villantak fel. Egy paradicsommadár volt, de a szokottnál sokkal ocsmányabb, mintha keresztezték volna valamilyen denevérrel, és darázzsal, ez Naraku legújabb visszataszító terentménye volt. Kagura mosolygott: -Ne mond, hogy Naraku nem bőkezű, ezt a kis aranyost direkt neked teremtette meg. Benne van a szent ékkő egy darabja, ahogy a te két lábadban is van egy-egy. Most látom, hogy van egy újabb az egyik karodban, egy nagyobb darab. Érdekes harc lesz... Kagura magasba emelte a legyezőjét: -Őld meg mindkettőt! A paradicsommadár leereszkedett, úgy cikázott a levegőben, akár egy villám. Kouga alig eszmélt fel, a támadás is csak akkor villant fel a fejében, mikor a vér melegét érezte a mellén. A lény lesapott...Kouga öklével hatalmasat súlytott a madárra, mire az meghátrált és tett egy kört a levegőben, mint egy éhes keselyű. Szárnyait újra kitárta, karmai akár valamilyen gyilkos szerszám, nyíltak ki. Kouga tompa ütést érzett magán, ezúttal csak a szárny csapta meg, de hirtelen megérezte a húsa a karmokat is. A kezén...A madár kitépte a kezéből az ékkövet. Mintha ez egyszer már megtörtént volna...A gonosz lény elmosolygott miközben elnyelte a szilánkot. -Kouga!-sikítozta Ayame, de több szóra nem volt ideje, mert fel kellett vennie a harcot az éhes csápokkal. -Lássuk, hogy állítod így meg a madarat.-nevetett Kagura. Kouga arcát megcsapta a szél, amint újra megütötte a madár. Fejét oldalra vetette: -Átkozott... Ayame nem bírt a fenyegető karokkal, azok megállíthatatlanul tátogtak feléje. A fiú elszökkent a földről és a lányhoz vetette magát. Átkarolta Ayamét és máris futott vele, el innen, a szörnyektől. -Utánuk...-adta ki az utasítást Kagura. A madár kitárta hatalmas szárnyait és máris repült áldozatai után. Kouga érezte, amint rájuk vetül a hatalmas árnyék, de nem fordult meg. Ayame látta, hogy a ragadozó közeledik, ahogy alatta fájdalmasan megnyikordulnak a fák, valamelyik gyökerestül ki is szakad az irdatlan szárnyak miatt. Ayame szorosan átkarolta a fiút. A madár hirtelen valahogy eléjük került, karmait fenyegetően kimeresztve rájuk. Kouga tett egy erős kanyart. Irányt változtatott. Sebesen futott a lánnyal a karjában az erdő fás, kacskaringós útvesztőin, mögöttük süvítettek a gyikos szárnyak. Hirtelen burjánzó csáptenger öntötte el útjukat, mik máris tátogtak feléjük. -Nem érek rátok dögök!-ordította Kouga és átszaladt a nyálkás rengetegen. Ayame egyre erősebben szorította a fiút. Fejét lassan felemelte és Kougára tekintett. A fiú rámosolyott. Apró, de szeretettel teli mosoly volt ez, mitől Ayame arca pír vörösségbe borult. Hátra fordultak: -Leráztuk... -Nem hiszem!-sikította a lány. A madár felettük volt. Kouga újabb kanyart tett. A súlyos test pár centivel mellettük csapódott a földbe. Miután célt tévesztett a hatalmas test újra a magasba emelkedett. -Mindjárt vége Ayame.-suttogta Kouga. A fiú a sűrűbe rontott bele. Ekkor ráeszmélt, hogy ez nem volt túl jó ötlet, mikor felnézett, nem látta az eget, sem a madarat, mert a sűrű lombkoronák elvették a kilátást. -Hol van? A szörny pontosan mellettük rontott elő a sűrű farengeteg közül, amit a fák fájdalmas, sipító recsegése kísért. Már egészen a földhöz közel repült a gonosz lény, szárnyai, mint a pengék, hasították fel a fákat és egyre közelebb került a menekülőkhöz. Kouga hirtelen megállt. A madarat ez váratlaul érte, időbe telt, mire hatalmas szárnyait megállította és lelassult. Utána tett egy utolsó, fenyegető kört és a két szellem felé fordult. Kouga letette Ayamét: -Menj innen. Ezt be kell fejezni. A fiú kezén feszesen kidudorodtak az erek. A madár néhány másodpercig farkasszemet nézett Kougával, majd kitárta hatalmas szárnyait és megindult. Óriási pofája kinyílt, karmai halálos pengék záporaként szétterült a levegőben. -Gyere csak... -KOUGA!-sikította Ayame. A lányt a szellő vetette hátra, miközben a levegőbe szétszóródó por is megütötte az arcát. A madár majdnem Kougához ért, de nem kapta el. Földre ereszkedése nem volt már más, mint megállíthatatlan zuhanás. A fiú orra előtt csapódott be. Kagura értetlenül figyelte a magasból a füstölgő krátert, melyben a halott terentmény karmai élettelenül, görcsösen nyújtózkodtak az ég fele. -Mi történt?-remegett Kagura egyik szeme. -Térjünk vissza a gyökerekhez...-mosolygott Kouga. -Mi? -Emlékszel az első találkozásunkra, mikor lemészároltad a falkámat? Kegyetlenül becsaptál. Elhitetted velem, hogy ékkőszilánkot raktam a karomba, de igazából méreg volt. Nevetséges, hogy a saját csapdádba estél bele. Ilyen könnyen felejtesz? Tulajdonképpen megmentettél most. Ha nem tépi ki belőlem a madár azt az áll ékkövet, én pusztultam volna el. -Ez lehetetlen... Ayame kitárta a karjait. Apró, szeretettől forró mosoly áradt gyönyörűséges, csillagokkal borított arcáról, csodálatos, vörös haja lobogott, miközben gyengéd ujjait vágyakozóan Kouga felé nyújtotta. A fiú arca is szikrázni kezdett, ő is készült kitárni a kezeit, de... -Én győztem...-suttogta Kagura. ...már nem érte el, nem tudta. Ayame rózsaszín felhőben fürdött, ami hirtelen vérvörössé vált. A lány fájdalmasan felnyögött. Teste írtózatos görcsbe rándult, alsó teste kegyetlenül kidudorodott, majd szétrobbant. Egy csáp főtte át a lány testét. A gonosz szörnyeteg Kouga fejéhez tekergett, mintha meg akarta volna csókolni, de helyette az állkapocs éhesen kitarult, olyan torzan, hogy némi gúnyos mosoly vegyült bele. Kouga kettészelte a bestiát, majd Ayame fele nyúlt. A lány még mindig mosolygott és szerelemtől szelíd szemekkel meredt rá a fiúra. Olyan gyorsan és váratlanul történt az egész, annyira hihetetlen volt...Kouga szemei derengeni kezdtek amint átkarolta a lányt, ki még mindig őt nézte. Úgy tűnt, nem érez fájdalmat, semmit sem érez, csak Kougát...Az ő Kougáját...Pedig sebesen patakzott a hasából a vér, mi vörössé festette a fiú bundáját. -Milyen szánalmas...-mondta Kagura, azzal kinyitotta a legyezőjét-Pen...-de szemei hirtelen kigubbadtak. Szája csalódott fintorra torzult, amint egy ragyogó csík száguldott el mellette. Nem találta el a szent nyílvessző, de nem kockáztathatta meg. A nő újabb pillantást vetett a párra, aztán magukra hagyta őket, amint el száguldott a széllel. Kouga felkapta a fejét és a fák közé tekintett. Ismerős szagot érzett. Kagome? Meg is látta az alakot. A fák közt állt, kezében az íjjal. De nem egészen olyan volt a szaga, s az arca sem, bár hasonlított rá. Nem Kagome volt...Az idegen más ruhát viselt. A nő rátekintett Kougára, furcsa, üveges szemeivel, aztán sarkon fordult és eltűnt a ködben a körülötte tekergő, fehér, kígyószerű lényekkel együtt. Nem is nagyon izgatta a fiút. Hálás volt az illetőnek, hogy megmentette a boszorkány pengéitől, de nem tudott köszönetet mondani. Ayame még mindig őt nézte. A lány szemei derengetek, gyenge ajkai lassan szakadtak el egymástól: -Ol....ya.....n szép vagy Kouga szemei is féktelen hullámzásba kezdtek: -Te is. -Mi a baj? -Semmi...Nem lesz semmi baj...-azzal szorosan átölelte a haldokló lányt, hogy védje az elragadó haláltól, de érezte, ahogy a forró vér mögött belül dobog Ayame szíve, enyre gyengébben és lassabban, mint egy megállni készülő óra. Dobb....dobdobdobbbb....Dobbb .dobbdobb... Ez a szív érte dobogott. A fiú könnyei a lány pír arcára hullottak, onnan le, fájdalmasan csobbantak meg a nedves földön: -Ne hagyj el... -Sikerült... Kouga remegni kezdett amint belenézett a lány halványuló szemeibe, mik kedztek kifakulni, amint a tél fosztani kezdte a zöldellő lombok leveleit. Ayame mosoya nem hervadt le: -Mégis cs...ak az enyé.....m lettél. Kouga viszonozta a mosolyt. Keserű mosoly volt, vidámnak próbált tűnni, de... dobbb.....dob............dob.......dob...dobb... Ayame ajkai megrándultak: -Olyan vicces vagy, mikor féltékeny va...gy. Kouga halkan elnevette magát miközben lassan ereszkedni kezdett, le a lányhoz. Ajkuk lassan összeforrt, Ayame szempillái átölelték egymást, miközben remegő kezei Kouga nyaka köré fonódtak. Dobbbb.........................Dob.............Dob................................D A fiú a csók után a lányra tekintett. Ayame gyönyörű volt. Szeretett volna újra megmártózni a szépséges szempárban, de már nem tehette. Dob...................................................................................................... Ayame már nem nyitotta ki a szemeit... Kougából a könnyek zápora tört elő... -Nem sikerült...-mondta csalódottan Kagura. -Nem baj, majd máskor, most van valami más, ami miatt nyugtalankodom. Valamit érzek...Valami közeleg...Valami veszélyes... -Inu-yasha? -Nem, valami más... Naraku arca nem volt riadt, sem izgatott, mégis, szemeiben rejtzött valami elfolytott érzés. A holdra pillantott, mi ezüstösen ragyogott. Néhány másodpercig mintha ujjakat, természetellenesen hosszú, karmokban végződő ujjakat látott volna meg benne egy lilán ragyogó szempárral. Naraku elmosolygott...De a tekintete, a tekintete, valahogy más volt, mintha a mélyén félelem rejtőzött volna. Kouga nem sírt. Nem engedte meg magának. De amint remegő kezeire pillantott, gondolatait elöntötték a kellemes emlékek Ayame iránt, mik mégis derengőssé tették szemeit. Meghalt... Hirtelen ismerős szagot hozott felé a szél. A fák közt meglátta az ezüst hajtengert, majd a hozzá tartozó félelmetesen higgadt arany szempárt. -Sesshomaru....-majd szemét más pontra irányította.