Magányosan 2. fejezete
Haszina 2006.03.02. 13:48
- Csak elködösítette a látásod, jobb neked nélküle. Mi most megyünk, a démonok mindjárt itt lesznek. –
- Ne várjatok hálát, az én részemről ne. –
- Elég nekünk ez a szilánk fizetségként. – szólt hátra Kikiyou, majd távoztak.
A
falu középpontjához mentek, egymás hátának dőltek, majd kezüket
imádkozó formán összetették. Már mindenki őket nézte. Mikor
megpillantották a szellemeket, egy emberként kezdtek mormolni, valami
érthetetlen nyelven. Egy kék védőpajzs nőtt körülöttük, majd az
elkezdett növekedni. Már az egész falut körbevette, megszilárdult.
A szellemek meg csak közeledte. Egyre gyorsabban mentek és mikor elérték a pajzsot, porrá lettek. Semmivé foszlottak.
Kagome
és Kikiyou összecsapta kezét, mint aki jól végezte dolgát és elhagyták
a falut. A védőburok eltűnt, és az emberek még mindig ott álltak
ledermedve. Kis idő múlva éjjenezve tértek vissza normális életükbe, és
hálát adtak az égnek, hogy megmenekültek.
A
két papnő vidáman sétált tovább az úton, lélekgyűjtőkkel körülvéve.
Kagoméban néha felötlött a kérdés, miért jönnek mindig velük, de
megkérdezni nem akarta. Kikiyou is sokkal mosolygósabb mióta Kagome
vele van. Sosem volt ő gonosz, vagy cselszövő, csak szerelmes.
Szerelmes Inuyashába és természetes reakció volt, a féltékenység
Kagoméra.
Kagome
hirtelen megállt és elkezdett bámulni egy rózsaszín valamit, amit
jócskán csak benőtt a fű. Közelebb lépett az érdekes szerkezethez és
vizsgálgatni kezdte. Erre már Kikiyou is felfigyelt.
- Ez… ez valahogy olyan ismerős nekem… - szólalt meg végül a fiatalabb miko.
- Ismerős? – ment oda hozzá Kikiyou, aztán beugrott egy emlék: Éppen Inuyashával találkozott, mikor megpillantotta a feléjük ezen a járművön haladó lányt – Gyere, menjünk tovább, még sötétedés előtt el akarom érni a következő falut. –
- Jövök. – mondta és tovább indultak.
Már esteledett, mikor a faluhoz értek, megint örömmel fogadták őket.
- Most itt maradunk egy ideig, békés falunak tűnik, és valahol ékkövet érzek. – súgta oda Kikiyou.
- Igen az ékkövet én is érzem, meg tudnám mondani, hol van pontosan. –
- Nem
kell… ezt a szilánkot lassan is ráérünk megszerezni, olyan embernél
van, akit nem könnyű rászedni, elvenni tőle meg lehetetlen. Az kell,
hogy ő adja oda. –
- Értem… -
- Akkor kinél van? –
Kagome erősen koncentrált, behunyta szemét, majd körbe fordult.
- Ott, annál a magas, fiatal fiúnál. – bökött ara fejével.
- Rendben, gyere… - indult el felé.
- Szállást
keresünk, mert egy ideig a faluban maradnánk, nem tudnál befogadni
minket? – állt meg a magas ifjú előtt, aki meglehetősen jóképű is volt.
- Pe…
persze. – lepődött meg, hogy pont őt szúrták ki – Gyertek utánam. – a
fiú egy kisebb kunyhóhoz vezette őket, mely a falu szélén, a folyó
partján állt – Ezt a kunyhót használhatjátok nyugodtan, én ott lakom a
másikban. – mutatott a mellette lévőre – Ha bármire szükségetek lesz,
szóljatok nyugodtan. –
- Köszönjük.
– mosolygott Kagome, majd nővérével együtt bevonult a viskóba – Nem
tűnik valami nagy harcos embernek, nem igazán értem, miért ne adná oda.
–
- A szíve tiszta. De démoni energiát érzek körülötte, nem tudom miért, de nem bízom benne. –
- Nekem rendes fiúnak tűnik, még csak annyi lehet, mint én. –
- Ezért bízom rád a szilánk megszerzését. –
- Mire gondolsz? –
- Légy a barátja, bízzon meg benned. –
- Ezt nekem nem szabad, a papnők tisztaszívűek, nem lehetnek kegyetlenek, az olyan mintha hátba támadnám. –
- Nem,
nem úgy értettem. Magányos, látszik a szemén, légy vele barátságos,
hogy jót kapjon az égtől. Nem azt mondtam, hogy játszd meg előtte a
barátot, hanem azt, hogy légy a barátja. Segíts neki, megtanulni, mi az
a szeretet, mi a boldogság. –
- Rendben. Minden tőlem telhetőt megteszek. –
- Én
reggel körbejárom a falut, és foglalkozom, az emberekkel, rengeteg
élősködő van ebben a faluban. Most tegyük el magunkat holnapra. –
- Jó éjt. –
- Neked is. –
- Kikiyou. – lépett ki a kunyhóból Kagome.
- Most ment el, nem is olyan régen… - szólalt meg a folyóparton ülő fiú.
- Jó reggelt. – ült le mellé a lány.
- Neked is. – lepődött meg, és kicsit zavarban volt.
- Az én nevem Kagome és a tiéd? –
- E… engem Sotarunak hívnak. –
- Hogyhogy ilyen korán keltél? –
- Mindig ilyen korán kelek, szeretem nézni a napfelkeltét. –
- Igen a napfelkelte nagyon szép… Egyedül élsz itt? A szüleid hol vannak? –
- Egyedül élek. Az apám démon volt, de nem ismertem. Édesanyám nem sokkal a születésem után meghalt. –
- Én annyira sajnálom. Én nem tudtam. – mentegetőzött a lány.
- Semmi gond. –
- Akkor te félszellem vagy? –
- Igen. –
Kagome szomorúan nézet a fiúra, és most már értette, miért van egyedül.
- Mi az nem futsz el? Nem gúnyolsz ki? –
- Miért tenném? –
- Mindenki ezt teszi… -
- Csak azért, mert félig szellem vagy, nem kell téged bántani. Nem az határozza meg milyen ember vagy. – mosolygott kedvesen.
Sotaru
egészen meglepett képet vágott, majd kicsit megnyugodott és már nem is
érezte magát annyira egyedül. Egészen jól elbeszélgettek, közben
sétáltak, virágot szedtek, meg besegítettek a szomszédos házakban.
Kagome mindig kedvesen mosolygott, és nevetett. Satoru ezt nagyon
szerette a lányban, azt hogy nevet, ez mindig jókedvre derítette.
Mikor
egyik nap, sétáltak a falu szélén, úti gyógynövényeket keresve, pár a
félszelemmel egyidős fiú tévedt arra. Gondolták, szórakoznak egy jót,
körbevették Satorut, és kővel kezdték dobálni. A lány kezével tett
néhány kacifántos mozdulatot a levegőben. A kövek elporladtak.
- Hagyjátok békén! – állt elé.
- Miért fogod a pártját? Te egy papnő vagy, az a dolgod, hogy elpusztítsd a magafajtákat. –
- Nem,
nekem az a dolgom, hogy megvédjem az embereket a GONOSZ szellemektől.
Satoru pedig nem egy gonosz szellem, ha jobban megismernétek
rájönnétek, hogy igenis nagyon kedves, és barátságos fiú. –
- Könnyű egy lány szoknyája mögé bújni. -
„Várjunk, mintha velem már történt volna ilyesmi… Jinenji… de ki az a Jinenji…” – gondolatmenetéből a Satoru borította ki.
- Állj félre, nem akarom, hogy neked is bajod essen. – tolta félre.
- Nézzétek, milyen önfeláldozó lett hirtelen. –
- Minket nem vágsz át, még később számolunk. – mondták azzal elrohantak.
- Jól vagy? – segített felállni a félszellemnek.
- Jól, persze, hogy jól. Neked nem esett bajod? –
- Dehogyis, egy mikót nem bántanak. – mosolygott ismét, majd visszaindultak a kunyhókhoz.
Mikor odaértek szétváltak útjaik. Mindketten beballagtak, saját kunyhójukba.
- Későn jöttél. –
- Tudom, volt egy kis összezördülésem a helyiekkel. –
- A fiú miatt? –
- Igen, félszellem, ezért van olyan egyedül. –
- Akkor ezt éreztem… -
- Kimegyek fürödni. Te nem jössz? – kérdezte Kagome, már késő este.
- Nem, most nem. – felelte Kikiyou.
Kagome
kisétált a viskóból és körbenézett. Miután meggyőződött róla senki
sincs a folyó közelében, levetkőzött és belesétált a vízbe. Mikor
végzett még nem ment be, leült a partra, és nézte a csillagos eget. Már
jó ideje ülhetett ott, mikor mocorgást halott a háta mögül.
- Satoru, megijesztettél… - könnyebbült meg, mikor meglátta fiút.
- Sajnálom, nem akartam. Leülhetek? –
- Persze, gyere csak… Miért vagy fönn ilyen későn? –
- Nem bírtam aludni, ilyenkor mindig idejövök gondolkodni. –
- Értem… -
- Kagome… -
- Igen? –
- Én már sokat beszéltem magamról, de rólad jóformán még semmit sem tudok. –
- Azért
nem, mert magamról én se tudok sokat. Körülbelül két hónapja
megtámadott egy démon és Kikiyou – sama mentett meg. Azelőttről semmire
sem emlékezem. Nagyon hálás vagyok neki, tanítványává fogadott. Most a
shíkongyöngy szilánkjait keressük… –
- Értem, sajnálom, hogy elvesztek az emlékeid. –
- Nem tesz semmit. – mosolygott – Boldog vagyok nélkülük is. –
Satoru lassan közeledett a lány felé. Megfogta a kezét, és meg akarta csókolni, de ekkor…
- Kagome! – jelent meg valami a horizonton, és kiabálva rohant a lány felé szédületes sebességgel.
Mikor odaért kicsit meglepődött a látványtól: A lány kézen fogva ül a csillagos ég alatt egy jóképű fiúval.
- Kagome… -
- Inuyasha. – lépett ki a kunyhóból a halott papnő kifeszített íjjal.
- Kikiyou… -
- Nem emlékszel. Megmondtam, visszahozom a lelkét, de velem marad. –
- Ismer engem? – lepődött meg Kagome.
- Inuyasha menj el! – parancsolta Kikiyou.
- Inuyasha? Ez olyan ismerős nekem… - gondolkodott el a lány.
- Kikiyou kérlek… Szükségem van Kagoméra… szükségem van rá… -
- Miért? Miért kell neked annyira? –
- Mert… mert szeretem… -
- Szereted? Te igazán szereted ezt a lányt? –
- Igen… szeretem… -
- Inuyasha… - nézett fel Kagome, majd elájult.
Satoru tehetetlenül és meglepődötten ált föl. Nem tudta mit kéne csinálnia.
- És velem mi lesz? Engem már nem szeretsz? –
- Kikiyou, én téged is szeretlek, de te már meghaltál… Kagome velem van… -
- Kagome is már meghalt egyszer… -
- Kikiyou,
te is tudod, hogy a kettő nem ugyan az, a te tested földből és
csontokból lett összegyúrva, már nincs benne élet… Kagoménak csak a
lelkét kellett visszahozni. Ezért hálás is vagyok neked, de már
rájöttem… őt szeretem… -
- Értem…
Szóval őt választod helyettem… - eresztette le íját, majd még utoljára
fölnézett – Azt akarom, hogy tudd… én mindig is szerettelek. – szólt,
majd összeroskadt és nem maradt más belőle, mint föld és hamu.
Egy
kis lélekgömb szállt ki belőle, ami célba vette a még mindig
eszméletlen lányt. A hanyou odaszökkent mellé és Satoruval nem is
törődve ölébe vette fejét.
- Inuyasha… - ébredezett a lány.
- Kagome. – gördült le egy könnycsepp Inuyasha arcán.
- Mi lett Kikiyouval? –
Inuyasha
nem szólt, csak a földkupacra mutatott, és átölelte a lányt. Kagome
lassan felült és észrevette a ledermedten álló Satorut.
- Satoru én, én annyira sajnálom… -
A fiú nem felelt, csak befutott a kunyhójába és az ékkőszilánkot otthagyta a földön.
- Mit
sajnálsz? – értetlenkedett Inuyasha, de aztán eszébe jutott az a
jelenet, amikor megérkezett éppen készülte megcsókolni Kagomét, erre
gondolva dühös lett, és ez meg is látszott rajta.
Kagome ezt észrevéve, egyből tudta honnan fúj a szél, és megcsókolta a hanyout. Az visszacsókolt.
- Tényleg engem szeretsz? – kérdezte Kagome.
- Csak téged. – mosolygott Inuyasha és újra megcsókolta visszakapott kedvesét, majd visszaindultak barátaikhoz.
- Kagome. – tablózott le Sango és egy örömkönny csordult ki szemén.
- Kagome! – vettette magát a lány nyakába Sippou és alig akarta elengedni.
Miroku is szinte bőgött az örömtől.
Kagome elmesélte mi történt vele és elővett egy nagyobb ruhadarabot. Kibontotta, majd megszólalt.
- Csak magányos volt… magányos… -
- Kagome… -
- Visszavisszük
Kaelde anyónak. Ő eltemeti, hogy békében nyugodhasson… - bugyolálta
vissza a hamvakat, majd lassan nyugovóra tértek.
Kagome még sokáig forgolódott az éjszaka, nem tudott aludni. Feltekintett az égre, majd valami furát érzett. Kikiyou volt az.
- Legyetek boldogak… húgom… - nyomott egy puszit Kagome arcára, majd végleg eltűnt.
|