2. fejezet Az első könnyek
Miután Inuyasha talált egy másik lakatlan barlangot, letette a lányt. - Kagome. – ütögette óvatosan az arcát. – Nyisd ki a szemed. Gyerünk! Kérlek! – kezdett kétségbeesés hallatszódni a hangján.
Kagome mozgolódni kezdett, majd lassan felnyitotta szemeit, melyben látszott a fájdalom és az eső cseppjei könnyek emlékét idéztették velünk az arcán.
- I… nu - kezdett bele, deh hangja elcsuklott.
Kezét a mellkasán levő sebhez tette, amit a fiú csak most vett észre és kétségbeesetten próbálta meg elállítani a vérzést. Kagome vért köhögött és a fiút hívta.
- I…
- Shh! Most ne beszélj! Súlyosan megsérültél! – mondta, majd addig lehúzta a lány felsőjét, ameddig a seb volt, de a mellei nem látszanak ki… annyira.
Letépett a ruhájából egy darabot és elkezdte vele beitatni a vért és elállítani a vérzést, deh mintha az egy kisseb folyó lenne, nem állt el a vérzés…
- A fenébe. Fenébe! Fenébe! Ne gyere ki. Állj el! Állj el!! – mondogatta ezeket, közben próbálta elállítani a vérzést, sikertelenül. Ekkor esszébejutott, anyja régi szavai: „Inuyasha, kicsim! Ezt jól jegyezd meg, mert még szükséged lehet rá. Ha valaki, akit szeretsz, megsebesül súlyosan, még ne add fel a reményt, benned olyan vér van, ami nagyon értékes. Az illetőnek innia kell a véredből és rendbe fog jönni. De nem mindenkinél hat, úgyhogy vigyázz. Ha az illető nem szeret téged úgy, ahogy te őt, minimum barátként sem, akkor meghal. És van még egy probléma… A lány összes régi, rossz emlékét át fogod élni, és a szomorúságát is érezni fogod. ”
Inuyasha nem tétlenkedett, fogta, megvágta a kezét és a lány szájjához tartotta.
- Kagome… Nyisd ki a szád.
Kagme lassan elkezdte inni a fiú vérét. Inuyashában eközben a lány emlékei és érzései elkezdtek leperegni. A régi életéből, mikor még nem találkoztak:
Kagome egy égő házban volt mellette feküdt apja egy égő kocsi alatt… A részeg soförje, a kocsi belsejében, már rég agyonéget, Kagome meg könnyekkel, erőtlenül, apja mellett feküdt, szorosan hozzábújva. Anyja Kagomét próbálta elérni és kihúzni, de sikertelenül.
- Anya mennyél. Én ittmaradok apuval. – mondta komoly hagon a lány és belülről a szomorúság és a félelem majdnem felemésztette. Majd ez végleg eltünk, mikor halottnak hitt apja beszélni kezdett.
- Ka…go…me. Kér…lek. Menny anyád…al. – majd végleg kifújta lelkét és távozott a mennybe.
Kagome teljesítette apja utolsó kívánságát és anyjával kimenetültek. A lány ekkor még csak 6-7 éves volt.

Később…
Kagome mikor általános iskolába ment, mindenki boszorkánynak hívta. Kővekkel és mindennel ami a kezük közelébe került. A tanárok alig tudták leállítani az osztályt. És ez ment egészen 8ig. Igaz akadtak olyan emberek, akik beszéltek vele. De baráti szándék, nem volt mögöttük. A lányt mindenhonnan kitaszították. Csúfolták, csak azért, mert szegények, apja nincsen és mert mindig szomorú és mindenkit eltaszított magától, boszorkánynak hitték. Mikor pedig hazament.
- Kicsim! Mi történt veled? – nézett végig rajta anyja.
A lány minden testrészét lila foltok fedték szinte és egy pár raktapasz is volt rajta.
- Semmi anya, csak elestem. – mondta a lány, és ránézett anyjára.
Szemében könnyek nyomai látszottak és a szeme is vörösebb színű volt mint szokott. Anyja átölelte gyermekét, majd azt mondta.
- Kagome, tudom, hogy ez mien nehéz neked. Az egyik tanárod hívott. Szerintem jobb lenne, ha magántanuló lennél.
- Nem anya. A csúfolások és mások már nem zavarnak. Ha nem tudom magam elfogadtatni az emberekkel, sose fognak szeretni és megbízni bennem. Ha megfutamodok, azt hiszik, nekik van igazuk.


Következő emlékképek…
Ez már azután volt, hogy megismerték egymást és Kikyot is életrekelteték. Amikor Kagome látta Inuyashát és Kikyot. Mindegyik lepergett egymás előtt, a sok fájdalom, szomorúság… És most, Inuyasha is érezte őket. Inuyasha megfogta a mellkasánál a ruhát.
- Kagome… Sajnálom… Nem tudtam, hogy ilen sokmindenen mentél keresztül. És még én is rátettem ezekre egy lapáttal. – mondta csukott szemmel mert az emlékképek még nem értek véget.

Következő emlékkép… - Kikyo. Mit szeretnél? Megölni? Nyugodtan. Úgysincs minek élnem. – mondta a lány higgadtan.
Kikyo elmosolyodott. /Itt Inuyasha ökölbeszorította a melkasán levő kezét és összeszórítota a fogait/
- Csak inuyasháról akartam beszélgetni veled, de ha ez az óhajod, akkor örömmel teljesítem. - mondta, majd közelebb lépett, kivett egy nyílveszőt és a reinkarnációja tüdejébe nyomta./Ezt most a fiú is érezte és a szájjűból elkezdett folyni egy kis patakban a vér/ Kagome szája ordítotásra torzult, deh hang nem jött ki. Majd Kikyo egyre mélyebbre és mélyebbre tolta fegyverét, majd egy rántással kihúzta. Kagome most ordított egyet, deh az esők zajától nem lehetett messze hallani.

Inuyasha elrántotta kezét Kagome szájjától. Üresen, nézett maga elé. Kagome szomorúsága és szenvedése érzése után, nem akart többet. Ki tudja mit mutatott volna még, ha ezek nem a legfájdalmasabbak lettek volna. Inuyasha szemében könnyek jelentek meg, majd folytak végig az arcán. A büszke és megtörhetetlen hanyo most, életében először sírt.